Tizenhárom okom volt... hogy kivágjam ezt a sz*rt a kukába!

Tudom, a tinilányok között most borzalmas felháborodást fogok kelteni, de jogom van kifejteni a véleményemet, és ezzel a joggal élni is fogok.

A minap kezembe akadt egy könyv. Egy könyv, melyet drága hugicám hozott ki a könyvtárból. Ez az új szerzemény nemmás volt, mint Jay Asher Tizenhárom okom volt című műve. Ha most találó akarok lenni, akkor az érzéseimet egy paródiával fejezem ki, ami kb. így hangzik:

"DON'T READ A BOOK CALLED TH1RTEEN R3ASONS WHY! 

Man... This sh*t is so wrong in so many motherfu*kin' levels...

Yo...I was talking to my sister and she gave me a book with the name "Tizenhárom okom volt...".  

I said to this girl: "What's this sh*t?" She just smiled and said "It's a great book. Just read it!"  Then I thought it was some romantic stuff or some strange sh*t. But as I read the first chapter, I was like "Yo.....WHAT THE F*CK...?" THEN IT CONTINUED and I was like "Yoooooooooooooooooooooooo......." Then that girl started to say motherfuckin' psychopathic things and then I said "YOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO!!!!"

I couldn't f*cking believe what I just read, it was like Satan gave me his teen-psycho-horror book collection, this sh*t was so disturbing...YET I COULDN'T STOP READING IT!!!  Then chapter two and it was two of them... those strange kids... YOOOOOOOOOO... Those kids... and that girl scared them with her stupid cassettes then she... YOOOOOOOOOOOOO... Then that boy took that walkman then YOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO...

It was so f*cked up and creepy, you just... kept reading it... and that's what I F*CKIN' DID!!! Then I read chapter three... three cursed kids!!! THREEEEEEEEEEEEEEEEEEE! IT... WAS... THREEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE... THREEEEEEEEEEEE! And Hannah was her name! Hannah was her motherf*ckin' name! OH MY GOD! I ain't goint to heaven, guys, I already sold my soul to Lucifer! 

So I just want to tell you all right now: DON'T READ A BOOK CALLED TH1RTEEN R3ASONS WHY! Remember what I'm saying to you, guys!"

Na jó, ennyit az idegbeteg reakciómról. :D Vegyük komolyabbra a szót!
Először tisztázzuk, hogy miről is szól ez a könyvnek nevezett micsoda:
Adott egy gimnazista hölgyemény, Hannah Baker, aki öngyilkossága előtt 7 kazettára rögzítette halálának okait, illetve okozóit. Elmondása szerint 13 ember tehet a haláláról, így ehhez a 13 szerencséshez eljuttatja a kazikat, hogy körlevélként küldjék tovább őket egymásnak és örökké bűntudat gyötörje őket. Dióhéjban ennyi ez a hihetetlenül eredeti alapötlet, ami ha jobban megnézzük, tényleg érdekes lenne, ha nem így kivitelezték volna.
Nézzük, mik is azok a dolgok, amik felidegesítettek ebben a könyvben:
1.: Az elbeszélés ideje. A fickó végig jelen időben beszél. Lehet, hogy velem van a gond, de ez engem borzasztóan irritál.

2.: A dolgok részletezése. Ember, ki a Jóistent érdekel, hogy a főszereplő srác hogyan, milyen sebességgel és mekkora dőlési szögben húzza magához a körülette található tárolóedényeket, hogy aztán azokba hányjon olyan dolgok miatt, amik még csak véletlenül sem sokkolóak.
3.: AZ EGÉSZ BŰN UNALMAS! Ki kivel kavart, hova ment bulizni, milyen szinten volt a barátságuk ésatöbbi... ésatöbbi...
4.: Hannah személyisége. Mint már említettem, az író férfi. Lövése sincs, hogy mi játszódik le egy kamasz lányban. A leányzó okai az öngyilkosságra oly' mértékben felszínesek és értelmetlenek, hogy azt szavakba nem lehet önteni. Főhősnőnk vagy kink ugyanis iskolai pletykák miatt mond le életéről, és efféle apróságok hatására terveli ki bosszúját. Nem köpdös rá senki a suliban, otthon nem veri lilára az alkoholista apja, nem éhezik, nincs halálos betegsége, az ő lelkecskéje mégis mélyen sérült, mert néhányan az iskolából ribancnak tartják egy eset miatt, amiről ő maga is tehet. Ó, szegény mélabús lélek~!
Tegye fel a kezét, akit nem aláztak meg diákévei alatt! 1000 tanuló közül 20 felteszi a kezét. Kik ők? Az iskola gazdag, elkényeztetett menői, akik mellesleg egy maroknyi döglött molylepke értelmi szintjét érik csak el, és még véletlenül sem sértődnek meg a beszólásokon, ugyanis addig nem terjed a kompetenciájuk, hogy megértsék a sértést.
És még valami! Hannah drága személyisége eléggé... khm... érdekes. Afféle kettősség érződik benne. Oké... Ez a kettősség minden emberben megtalálható, de nem így. Legalábbis számomra elképzelhetetlen, hogy létezzen ilyen ember. Most akkor bulizós, pasizós ribanc vagy, akit nem érdekel, hogy mit gondolnak róla mások; vagy szemérmes jókislány, aki mélyen megbántódik, ha egy srác ráaggatja a "Legdögösebb Segg a Suliban" címet? Ezt jó lenne eldönteni, mielőtt az ember vádaskodni kezd, és halálra ijeszti a hülye kazettáival a régi ismerőseit.^^ Bizony van középút is, én is oda sorolom magamat, viszont az e csoportba tartozó, egészséges önképpel rendelkező, az átlagnál kicsit mélyebb érzésű, de a poénokat mégsem túl komolyan vevő lányok nem szoktak öngyilkosságot elkövetni.
Ugye a hölgyike gyávaságát már meg sem kell említenem? Öngyilkosság néhány pletyka miatt? Ugyan már! Röhög(ne) a vakbelem!
5.: És végezetül itt van a sorozat, amibe ez a könyv is beletartozik: A VÖRÖS PÖTTYÖS KÖNYVEK. Mondok néhány címet: Twilight; Vámpírnaplók; Csitt, csitt... Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. ;) De akinek nem lenne egyértelmű, hogy ezzel mire célzok: A Vörös Pöttyös Sorozat olyan könyvek halmaza, melyeket 10-13 éves kislányok olvasnak, lelki világukat és értékrendjüket tönkretéve, figyelmüket csakis a halálra, a külső szépségre és a szerelemre összpontosítva, mintha csak ez a három fogalom létezne a világon.

No.6 2. fejezet 2. rész

“Shion, gyere ide!”


Valamikor 6 után lehetett, mikor Shion-t magához hívta kollégája, Yamase. Ők ketten voltak csak a parkfelügyelői irodában. Az ő feladatuk volt a három parkban dolgozó robot karbantartása. A takarító robotok sokkal könnyebben kezelhetőek voltak a komoly kétkezű munkát végző robotokhoz képest, amik még csak prototípus állapotban voltak valamelyik másik körzetben, mégis időről időre lerobbantak. Az irányításuk is rendkívül idegesítő. Nem igazán tudták megállapítani, hogy mi szemét és mi nem. Úgy voltak tervezve, hogy észleljék a hulladékot, jelezzék ezt a számítógépnek, aztán automatikusan takarítsák el, de gyakran küldtek azonosítási hibákat. Egy ilyen tévedés történt 30 perccel ezelőtt is. A kép, ami a robot küldött egy salátát ábrázolt, és Shionnak kellett parancsot adnia a gépnek. Esetenként olyan dolgokat is kapott, amiről fogalma sem volt, hogy vajon miért kezelhette őket szemétként a robot, ilyen például egy fészkéből kiesett madárfióka vagy egy tarka tollal díszített kalap. Ám ez volt az első eset, hogy egy salátát talált.

“Mi az?”

Shion megállt Yamase mögött, aki az irányítópultnál ült.


“Hmm, Walker valamiért furcsán viselkedik...”

Yamase mindhárom robotot elnevezte. Walker volt az, amelyik rátalált a zöldségre, mikor a park egyik távoli sarkában dolgozott.


Az előtte lévő képernyő pirosan villogott, ezzel jelezve egy újabb azonosítási hibát.


“Mi van a képpel?”


“Nem tudom, hogy mit mondhatnék erre. Elég fura.”


“Fura?”


Yamase 20 éves volt, 4 évvel idősebb Shionnál. Igen ritkán volt ideges vagy zavart. Shion két okból szeretett itt dolgozni: először is, mert amíg a gépekkel foglalkozott, nem kellett más emberekkel beszélgetnie, másodszor pedig élvezte munkatársa nyugodt természetét.


“Gyerünk, nézzük meg!”


A kép a képernyőn megváltozott.


“Rá tudsz kicsit közelíteni?”


“Persze.”


Yamase kezei őrült gyorsasággal mozogtak. A kép közelített.


“Azok…”


Shion hátrált és nagyot nyelt.


„…lábak?


Két láb lógott ki a pad mögül. A barna cipők is kivehetők voltak.


“Alszik…?”


Yamase hangja megremegett.


“Életjelek?”


“Mi?”


“Kérlek, terjesztd ki Walker érzékelőit addig, amíg csak tudod!”


Walkernek volt pár érzékelője, amelyek észlelni tudták a hőmérsékletet, a zajokat és a tömeget.


Yamase hangja ismét megremegett.


“Oxigénszint, testhőmérséklet… bemérhetetlen. Életjelek… nulla.”


“Megyek és megnézem.”


“Én is megyek!”


Felpattantak a biciklijükre és tekertek, ahogy csak tudtak.


Az utóbbi pár évben nagyon felkapottá vált a biciklizés. Egy felmérés kimutatta, hogy a város minden lakójának 1-3 biciklije van. A kocogó cipők is lekerültek a polcokról. Úgy tűnik, az emberek elkezdték használni a testüket ahelyett, hogy más járművel közlekednének. Bár a Shionhoz hasonló tanulóknak amúgy is szükségük van egy ilyen olcsó, manuális, energiatakarékos járműre, ha divat, ha nem.


A parkban sebességkorlátozás volt, ezért azon az útszakaszon le kellett lassítaniuk, ahol egyébként is leszoktak. A legtöbb jármű beépített, automatikus vezérlővel van ellátva, ami a sebességkorlát átlépése esetén lelassítja a szerkezetet, és jelzi ezt a hatóságnak. Ez alól a biciklik sem kivételek, kormányba épített vezérlővel rendelkeznek. Ám mivel Shion egy régi biciklit mondhatott magáénak, így az övében nem volt ilyesmi. Ha az átutazási hatóság megtudta volna, hogy ilyen gyorsan tekert, hamar elvesztette volna az állását, de a régi bicajnak köszönhetően most nem kellett emiatt aggódnia.


Egy kicsiny, fákkal körülölelt folthoz érkeztek. A szél kellemes hangot hallatva suhogott át a fák között. Walker megállt előttük, fejét kicsit megdöntve, mintha elmerült volna a gondolataiban.


“Walker!” 

A robot szemei zölden izzani kezdtek a fiú hangjára. Shion kővé dermedt, miután bekukkantott a pad mögé.
“Shion, mi a baj?” –kérdezte tompa hangon Yamase, aki csak később érkezett meg.
A férfi úgy feküdt a pad mögött, mintha csak el akarná rejteni magát. A szája tátva volt, a szemei pedig tágra nyíltak. Az arckifejezése nem rettegésről vagy fájdalomról tanúskodott, inkább sokkról. Mintha látott volna valami hihetetlen dolgot, mielőtt meghalt. Ilyen arccal feküdt ott. A haja teljesen fehér volt, az arca pedig tele volt időskori foltokkal és mély ráncokkal. Nagyon öregnek látszott. 

"Az ingje viszont szokatlanul feltűnő a korához képest.” –gondolta Shion, miközben a halott halvány rózsaszín ingjére pillantott. 

“Yamase úr, kérem, lépjen kapcsolatba a közrendi hatósággal!” 

“Hogy? Uh… de… Oké. Azonnal szólok nekik… Halló? Itt Yamase beszél a parkfelügyelői irodából…” 

Shion próbálta megérinteni a férfi testét, amíg Yamase reszkető hangon elmagyarázta a helyzetet. Már beállt a hullamerevség. 

“Ennek semmi értelme.”- motyogta.- „Túl hamar...” 

Az, hogy a hullamerevség egy órával a halál után beáll, gyorsabb a kelleténél. Általában 2-3 óráig tart. Az álkapocsnál szokott kezdődni, és egészen a lábfejig halad. Más szóval, ennek a férfinak már néhány órája halottnak kell lennie. De a test csak 30 perce lehet itt, máskülönben Walker észrevette volna. Látta, hogy valaki ül a padon, mikor kidobta azt a salátát. Az érzékelői jelezték az életjeleit. De azt viszont nem tudhatta, hogy ez ugyanaz az ember lehetett-e. Nem, az nem lehet, hogy ez ugyanaz az ember. Lehetetlenség, hogy a hullamerevség így beálljon 30 perc alatt. De akkor ez azt jelenti, hogy ült valaki a padon, aki nem vette észre a férfit. 

---Az lehetetlen. 

Shion elengedte a halott karját, ami nehezebbnek és hidegebbnek tűnt, mint Walkeré. 

Ez nem lehetséges. Ha -az érvelés kedvéért- a férfi meghalt anélkül, hogy észrevette volna valaki, akkor Walker felvette volna. Mikor az azonosítási hibát küldte, még nem volt itt a holttest. 

„Ez már majdnem olyan, mintha a hulla mozogna. Persze, ez csak a képzeletem. De…” - Shion egyre jobban dörmögött. 

Az álla körüli résznek teljesen merevnek kellene lennie, mégis egyre puhább. És már a bomlás is enyhén érződik. 

A férfi arccal lefelé feküdt és egy sötét, szinte már fekete folt kezdett nőni a füle mögött. Ez nem volt itt ezelőtt. Legalábbis szabad szemmel nem volt látható. 

Shion közelebb hajolt, hogy jobban lássa.

No.6 2. fejezet 1. rész

Igen-igen, harmadszorra is nekiálltam. Már kívülről tudom a szöveget, főleg hogy ez a szerencsétlen saláta milyen volt. X'D



2. fejezet: Csendes kezdet
Az ügy jegyzőkönyve (első felfedezett eset)
Férfi. 31 éves. Egy biotechnikai cég alkalmazottja. Mérnök. Holtan leltek rá. Érvényes lakcímmel rendelkezik…

Egy férfi, aki a fás park egyik padján ücsörgött, felsóhajtott. Vajon hányadszor sóhajtott már fel azon a napon? Sóhajtott, a kezében lévő fejes salátára bámult, majd ismét felsóhajtott.

A saláta levelei fényesek voltak, és szorosan egymáshoz simultak. Első osztályú termék. A férfi letépte az egyik külső levelét és megette. Finom íze és hibátlan szerkezete volt. Teljesen biztos, hogy első osztályú termék. Mégsem adták el.

Ez a saláta a férfi árúja volt. Mindig is romlandó áruk, főként leveles zöldségek tartósításával foglalkozott. Hitt benne, hogy a tartósított ételek megoldhatják az élelmezési problémákat és az ellátás fő részévé válhatnak, mivel tartósak, olcsók és finomak. Nagyon magabiztos volt. Ám amikor meglátta a piaci keresletet, újraértékelte a dolgokat. Teljesen kiábrándult. A vásárlók a szabadon termesztett zöldségeket vásárolták meg a Keleti- és a Déli Blokk termesztőitől, az ő tartósított árui helyett. Ez főként a leveles zöldségeknél volt megfigyelhető, mint amilyen a káposzta és a saláta is.

Tudta, hogy a felettesei a gyártás befejezését tervezik.

Újabban duzzadt, szúró fájdalmat érzett a nyakában. Egy ideje hajlamos volt kiütéseket kapni a stressztől. Talán ma éjszakára már az egész teste tele lett volna óriási, vörös kiütésekkel, mivel ma mást sem csinált, csak idegeskedett. Újból felsóhajtott. A saláta, amit a kezében tartott nehéz volt.

Csipogó hang szűrődött ki a mellényzsebéből. Egy fiatal hölgy arca jelent meg az azonosító kártyája apró telefonkijelzőjén.

“A városi tájékoztató központtól hívom. A város kisgyermek felmérő vizsgálatának eredményei, amelyeket kért, elkészültek. Ahhoz, hogy elfogadja, kérem, adja meg a lakossági azonosítószámát…”

A férfi beütötte a számát, még mielőtt a nő befejezhette volna a beszédet. Ma volt egyetlen leányának kétéves vizsgája. A kislánya okos és szeretnivaló gyerek volt. Sosem mondta volna ki, de titokban azt várta, hogy a lánya a legmagasabb rangot kapja a felmérésen.

“Köszönöm. Az azonosító száma és az ujjlenyomata elfogadva. Itt vannak az eredmények.”

A lánya képe jelent meg, majd aprócska számok.

Súly, magasság, mellbőség, egészségügyi állapot, tápláltság szintje, fejlődési készség. Mind A-tól C-ig pontozva, ami azt jelenti, hogy a kislány teljesen normális. Se nem visszamaradott, se nem előrehaladt fejlődésű. Ez minden.

Egy ideig még bámulta a képernyőt, mielőtt visszatette a zsebébe. Felidézte a lánya mosolygó arcát.

„Hát jól van…”-mormolta a férfi. Lenézett a salátára és elnevette magát. Tehetséges vagy sem, a kislánya akkor is a kislánya. Ennivaló. Szeretett. Ennyi pont elég.

Abban a pillanatban rájött valamire.

„Hát nem megszállottja lettem ennek a kiváló salátának? Ez minden bizonnyal egy tökéletes saláta. De nem lehet, hogy pont ez a hátulütője? Talán az az oka annak, hogy azok a vitathatatlanul tökéletes saláta fejek nem keltek el, hogy az emberek fenntartással kezelték őket. Azzal ellentétben, amit elsőre gondolnánk, a tökéletesség kiakasztja az embereket.”

Egy takarító robot suhant el a közelben. Ezüstszínű teste és kerek feje volt. Két karja kinyúlt, hogy felszedje a szemetet és a törzsében elhelyezett tartályba rakja.

„Az én salátám olyan, mint ez a robot. Letisztult és szabályos, de túlzottan erőltetett. A zöldségek, amiket a vevők választottak sokkal egyedibbek és természetesebbek voltak…”

A saláta kigurult a kezéből. Éppen fel akarta szedni, mikor furcsán kezdte érezni magát.

„Hm?”

Az ujjai elzsibbadtak. A látása hirtelen elhomályosult. A légzése nehézkessé vált.

A robot megfogta a salátát, és megállt egy pillanatra.

“Kidobhatom ezt?”- kérdezte egy fiatalember hangján.

A férfi kinyitotta a száját, és erősen köhögni kezdett. Ekkor fehér dolgok potyogtak ki a szájából. Fogak. A fogai hullottak ki.

“Ha nem baj, kidobom.”

A saláta a tartályba került, a robot pedig továbbment.

„Várj… egy percet…” –kiáltott a férfi, miközben utánanyúlt.

Kinyújtott karjain foltok jelentek meg. Az egész testét nehéznek érezte. A pad és néhány bokor között szédelgett.